Na ezek aztán nem azok a fotók, amikbe a férfi beleszeret, vagy a nő irigyel. Ezek azok a fotók, amik könyörtelenül valósak. A covid hagyatéka, ami egy újabb próbatétel. De ettől nem vagyok sem jobb, sem rosszabb ember. Sem más. Vagy így más. De tartozom egy vallomással. Szeretem magam. Így is. Sebekkel, foltokkal, hegekkel. Ez sok-sok belső munka, tanulás eredménye. Nem adták ingyen hogy el tudjam fogadni, és szeretni tudjam magam. Megvívtam a harcaim, elsírtam a könnyeim, de megérte. Tisztába vagyok a korlátaimmal, gyengeségeimmel, mégis azt gondolom szeretetre, és tiszteletre méltó vagyok. Fontos vagyok magamnak, becsülöm magam, és megélem a nőiességem. Merek szembenézni gátjaimmal, félelmeimmel, de még inkább a vágyaimmal, érzéseimmel. Hisz azt gondolom, az önmagát megélő nő bátor és igaz(i).
Szeretem a testem. Szolgál, örömet okoz. Szeretem a szemem, amin át a világot figyelem. Szeretem a lábaim, mert általuk előre haladok. Büszkén viselem a csíkjaimat, ráncaimat, ősz hajszálaimat. Megtanultam, hogy a jó smink kiemel, vonzza a tekintetet. De azt is, hogy van amit a smink sem takar el. Az is én vagyok. Ámítás lenne azt mondani, hogy nem számít a külső. Nagyon fontos a külső. Beszél rólunk szavak nélkül is, meghatároz minket.
Mi van, ha nem tökéletesen szabályos? Mi van, ha ráncos, őszülő, szeplős, vagy foltos?
Semmi. Lerágott csont, mi szerint csak a belső számít. Persze iszonyú fontos az is. Hisz ha fejben, lélekben nem stimmel valami, kipukkan a mázas lufi. Amilyen életet élek, csak tudatossággal lehet navigálni. Gondolkodnom, gondoskodnom kell magamról. Nem csak a külsőségekkel, nem csak a szép ruhával, hajfestékkel, díszes körmökkel. Pedig sokszor ez jellemzőbb. Nem csak nálam, hanem az egész világban. Talán azért is, mert ezeket látja a szomszéd, látja a kolléga, látja az egész világ.
A lélek jól létével miért nem foglalkozunk? Azt hihetjük, hogy az nincs az arcunkra, a tartásunkra, a kisugárzásunkra írva?
Dehogynem. Ahhoz hogy az a hajszín tündököljön, hogy a fogyás elinduljon, a lelkünket is el kell indítani a változás útján. Időt adva, türelemmel kísérve, saját kezünket folyamatosan szorítva elindulni, és kitartóan menetelni az olykor kanyargós, olykor megállókkal és akadályokkal teli úton. Hiszen minden megélt élmény vagy csiklandozó gondolat magunkról alapjaiban rengetheti meg világunkat. Hidd el, a beteg testen nem mutat a smink, nem segít a retus sem. A beteg test fakó, görnyedt, és nem működik jól. A testünk és a lelkünk szolgál, de mindent nem bír el.
Te mivel bántod magad? Hogy szerethetne bárki is téged, ha te sem szereted saját magad?